Ő

És itt egy kedves barátnőmnek írt törénet, mely még írás alatt áll. Harry Potter alapú lehet utálni, lehet szeretni.


Ha ez egy romantikus történet lenne, akkor arról írnék, ahogyan megkaptalak.
De én csak arról vagyok hivatott írni, (mely akart-akaratlanul tartalmazza a szerelmünk hófehér napjait) hogyan vesztettelek el.

A Roxfortba az általános iskolám (mely pont annyira volt átlagos, mint amennyire varázslatos hely Neville Longbotton igazgatóúr intézete) 4. évének elvégzése után érkeztem. 11 évesen semmit sem tudva a varázsvilágról, muglik gyermekeként, egyedül.
Nem voltam sosem emberkedvelő (és ez talán furcsa viselkedésemmel váltottam ki, vagy a körülöttem történő szokatlan események reakciója miatt) de a Roxfort ódon falai mindent megváltoztattak. Érettebbnek, szellemileg fejlettebbnek éreztem magamat a többieknél; talán az voltam, talán nem: máig sem tudom. Tanultam, mert szerettem. Tehetséges voltam azt mondták. Minden varázslat elsőre sikerült, mindenki nagy jövőt jósolt nekem, ment, mert egyértelmű volt a számomra hogy a feladatnak mennie kell. Mindenki jövőt jósolt nekem, és ez engem nem lepett meg, mindez egyértelmű volt számomra.

Eleinte nem törődtem az akkor erősödő előítéletekkel. A sötét nagyúr eleste óta, és az új rend beállta óta rengeteget változott a világunk. De Harry Potter tragikus és megmagyarázhatatlan halálával, és az öreg Longbotton naivságával megteremtődött a lehetőség a régebbi nézetek elterjedésére a tanintézetben.
Később második-harmadik évemben már egyre inkább zavart hogy nem az irigység vezényelve kötözködtek velem, hanem a hovatartozásom, születésem szerint is.
A legtöbb ügyet pálcával intéztem el. Mint mondtam gyors voltam és nem volt ellenfelem.
Nem kerültem bajba. Értettem, ahhoz hogy az embereket pont úgy befolyásoljam, ahogy akarom. Nem is értettem hogy a többi diák miért képtelen erre. A nyitja annyi, hogy azt kell mondani, amit a tisztelt pedagógus hallani akar.

A hatalom vonzza a gyengéket. Mondá a bölcs, és midőn negyedik alkalommal léptem át a tölgyfa ajtó küszöbét és megcsapott az ősi mágia szétáradó hulláma, a védőbűbájok és az évszázadok alatt felhalmozódott misztérium jelenléte, már nem voltam egyedül.
Követőim voltak, voltak kik félték születésem adta hatalmamat, ki részesülni akart a dicsfényben mi örök glóriaként járt az iskola folyosóin mikor én arra vonultam.
A barátaimnak nevezték magukat, viccelődtek velem, nevettek minden megjegyzésemen. Minden szavamat úgy itták, mint a sivatagból visszatért vándor a vizet.
Hogyan is fogalmazhatná meg egy vak, hogy milyen volt látni? Hogy mit éreztem akkor? Semmit. Egyáltalán semmit, se ezek iránt az emberek iránt, se a megbecsülésük, imádatuk iránt. Szántam őket. De nem szerettem őket barátként.

A nevem nem fontos. Érdekes hogy elbeszélésem alapján sokan sikítva, majd sírva fogják a könyvet eldobni maguktól. Ismertek mind, és a történetemet azért örökítem meg, hogy egyszer megértsétek tetteim alapját. A bűnösségemét. Mert mindig is tisztában voltam avval, hogy tetteim a természet törvényei ellen, és az élet szentsége ellen szólnak.
Valakinek meg kell értenie engem, mert még ő sem tudta megérteni az okot, a tetteim mozgató zsinórját.

Egyedül voltam, mindig is. A szüleimnek idegen, a diákoknál több, a „barátaimnak” felsőbbrendű, tanáraimnak különc zseni. Senkit nem érdekelt ki vagyok, és engem sem érdekelt hogy milyen is az igazi énem. Az érzelmek játéka soha nem borzolta meg üres lelkemet. Akkor még nem tudtam megítélni a tetteim súlyát de, mára tudom, a mágia egyetlen igazi megtestesülése nem a varázslat által teremtett tárgy, vagy a bűbáj. Te voltál az. Manifesztálódott benned minden, amit többnek és jobbnak éreztem még a tudásnál, az ismeretlennél is. De ne siessünk úgy előre. Akkor még semmit nem tudtam rólad.

A kedvenc nyírfám alatt feküdtem csendes magányomban azon az őszi délutánon. A nyár lecsengő dallama még utolsó szépségvetületet vetett a Tiltott rengetegre, a fákra, az öreg tóra.
A színek világa volt ez melyben nem volt helye az iskolai egyenruhám szürkeségének. Aranybarna levelek hullottak a fáról miközben a nap lágyan derengett a távolban.
Megjegyeztem minden részletet arról a napról, ezerszer végigjártam és mindig találtam egy falevelet, ami ha talán máshova esik, egy napsugarat, ami ha máshogy sugározza fényét, egy diákot, ha figyelmeztet, bármi, ami elterelt volna, attól hogy megszólíts.
Gyűlölöm, hogy nem tudtam elfelejteni a napot. Gyűlöltem hogy évekig ez a nap tartotta bennem az életet. Raboskodásom idején maga volt az utolsó sugár a lemenő napból mely újra soha fel nem kel.
Nem kérdeztél. Nem tudtál. Nem akartál tudni rólam többet akkor. Elég volt leülnöd mellém és csendben nézni a faleveleket, és tudtam hogy más, vagy mint a többiek.
Egy kis idő elteltével bemutatkoztam. Elmosolyodtál, nyilván halottad már a nevem.
Nem szerettem akkor azt a mosolyod. Akkor. Mindig a múlt kísértete fájdítja sziklává aszott szívemet. Ki tudná megmondani, hogy min mosolyodtál el akkor? Mennyi kérdés, mennyi megválaszolatlan, megfelelhetetlen kérdés.
Nem törődtem addig a lányokkal, nem volt ideálom de akkor tisztán éreztem, hogy te maga vagy a tökéletesség nekem. Nem voltam szerelmes első látásra, nem szerelem volt. Vonzalom. Vonzott minden, amit a léted tartalmazott. A szemedben lévő magány minden volt és semmi sem a számomra. Minden, amit ki akartam tölteni. Semmi, amit kitölteni nem tudok.

Gyakran jártam ide azon az őszön. És te mindig velem tartottál. Nem kellett megbeszélnünk előre. Ha mentem te is jöttél. Ha mentél én is mentem. Beszélgettél velem. Meg akartál ismerni, ki ez az ember az állarc mögött. Kialakítottad bennem (amiért hálám végtelenségbenyúló érzése még mindig emészt) a késztetést hogy gondolkozzak, ki vagyok én.
Egyre többet voltunk együtt. A legtöbb „barátom” féltékeny volt rád, mennyire fájt neked. Éreztél, és éreztetni akartál. Te voltál a másik oldalam. Te voltál az érzelem, én voltam a tudás. Így szerettem beléd. És ennek a történetben nagy szerepe van. Az első éjszaka.

Az első éjszaka

Az irónia a legközelebbi barátom. Szürkült fogát megmutatta ott, hol az álmok megvalósulása brutális igazság lett. Nem azért írom e sorokat mert megbántan amit tettem. A történetem, mint mondtam, nem erről szól. Mikor az iskola ódon folyosóit jártam, egyedül az éjszakában, azon gondolkodtam micsoda varázserő,hatalom kell csupán ahhoz hogy a fáklyák, gyertyák, égő fények egy mozdulatra felgyulladjanak és majd mintha egy óriási száj elfújná őket ki is alusznak. Később, mikor már ismertem a Roxfort titkait is,, egy szavamba került hogy porig égjen…

Álomvilágban éltem és minden amit láttam, halottam, éreztem mind szürkeség volt. A mágia egyszerű és magától értetődő dolog volt a számomra, de a világ külsőségekkel teli énje tükörként verte vissza megismerésére való próbálkozásaimat.

Az egyetlen valós, élő, színes, mindig megújuló jelenés te voltál. Minden alkalommal többet és többet ismertem meg a kifogyhatatlan valódból és nem tudtam betelni vele.
Mókás hogy az egyelten dolog amiben ügyetlen voltam az a dolog volt amely segítette volna vágyaim elérését. Fiatal voltam! Élvezni akartam azokat a felelőtlen dolgokat mint mindenki más, érezni, tapasztalni akartam azokat az érzéseket melyeket vagy lenéztem vagy feleslegesnek tartottam az előtt. Képtelen voltam. Az érzelmekkel felfogható világ tompa volt számomra ekkor.

Szeretem a havat, világéletemben a tiszta, egyenes dolgok vonzottak amiket átlátok, rendszerbe tudom foglalni. Az az évi hó magával hozta életem legjobb időszakát, vele együtt keserves barátom kacagását, míg valakinek ez a halál, pusztulás időszakát jelenti nekem az élet, szerelem, szavakat jelentette. Életem további időszakában hányszor jelent meg ez a mondat: „Nekem élet, másnak halál”
Tudatosan változni! Nem sok ennél nehezebb dolgot ismer meg az átlagember az életében bár én sosem tartoztam közéjük (amire tanáraim és hódolóim igyekeztem minden szavukkal felhívni a figyelmet)
Sokat tapasztaltam az életben, nehezebb döntéseket is kellett talán hoznom, de akkor, az akkori énemnek ez tűnt e legnehezebb dolognak. Tudatosan változni.

Hideg volt, sötét de tiszta téli este. A holdfény bágyadtan ragyogta ki utolsó fénycsóváját is, mely lágyan verődött vissza a fehér lepedőről. Télen még szebb voltál, illett hozzád, hófehér bőröd ha csak az ujjadnál vagy az arcodnál látszódott ki meleg téli ruhádból festői pontossággal illett a hófehér háttérbe
- Szia Mark! – szerettem ahogy a nevemet ejtetted, egyáltalán ha bármit is mondtál.
- Régóta vársz rám? – Kérdeztem vissza, majd óvatos udvariassággal átöleltelek.
- Egy ideje. - Mosolyodtál el és a hátam mögé mutattál
- Volt időm felkészülni és ma nem nyomsz le- Ebben a pillanatban egy nagy halom hógolyó (melyek valószínűleg a gondos előkészület eredményét teszik ki) száguldott felém. Pusztán megszokásból használtam a pálcám, szükségem már rég nem volt rá. A hógolyók egybeforrtak és egyben estek a fejedre. Ha láttad volna az arcod akkor!
Talán akkor szerettem beléd? Ki tudja ezt már. Mert ez még csak az első éjszaka volt.