Álom egy Requiemért

Régen sok minden érdekelt, olyan dolgok melyeket megéltem, olyanok melyekről halottam, tán olyanok, amiken csak átsiklottam és persze olyan dolgok, amit már sosem tapasztalok meg. Hogy milyen a halál? Hogy i van az alagút végén, fáj-e és ha fáj mennyire, ez érdekelt talán a leginkább. Le kell írnom, ki kell mondanom: csalódtam.
Ostoba, naiv vagy legyen inkább szerencsésen tudatlan az, aki azt gondolja a halál fájdalom vagy egy új világ kapuja. Nem. A halál a tudatos hallgatás, a nemlét fájdalma. Világi létünk büntetése az, hogy végig kell néznünk teljes halálunkat. Tudatunknak, lelkünknek el kell fogadnia azt, hogy, kitörlődünk a világból és ez csak oly módon történhet, meg hogy azoknak az embereknek kikben hagytunk valamit végig kell néznünk a halálukat. Nincs szuper szellemalak, nincsen ijesztegetés, asztalemelgetés. A többieket sem látod. Csak azokban élsz, akik még az emlékedet viselik. Ez a szabály.
Tudom, mert tudnom kell. Olyan ez, mint az első levegővétel, tudattalan beidegződés a túlélésért, csak innen nincs tovább halni, ez nem a tested, hanem a lelked, a tudatod érdekében történik.

Májusban életem legszebb napján haltam meg 3 nappal 21. születésnapom után. Történetünk szempontjából halálom oka közömbös boldogságomé annál kevésbé az.
Életem során ezen a napon éreztem magam először igazán őszintének és igazán boldognak valakivel. Ő testesítette meg nekem mindazt a vágyat melyet az évek során felületes képzelgéseim felhalmoztak. Milyen drámai befejezés pont ezen a napon meghalni.
Mintha egy vaskos kalandregény első pár fejezete azt a képzetet tárná elénk, hogy az író felületes és csak finomkodik. Eztán eljön egy oldal, ami megváltoztat mindent és az olvasó rájön, hogy mindennek, amit eddig az író leírt itt lett igazi értelme és ekkor, ebben a megvilágosodás teli pillanatban összecsapják a könyvet, tűzbe vetik és hamvait az arcunka szórják. Ja. Szar ügy.

Nem volt elég, mert soha nem elég a tapasztalat, amit az életben gyűjthetsz. A halál fájdalma nem csak a tétlenségben, hanem a tanulságban rejlik. Az elfecsérelt idő panasza, mely búsan visszhangzik tudatod minden zugában. Ordítva kérdeznéd magadtól, hogy miért nem jártál világot, ismerted meg az összes virágot. Miért fektettél abba annyi idő hisz a más többet adott volna s jobbat. Látni, hogy mit nem tapasztaltál meg, érintés, érzés nélkül, egy szürke falon keresztül másokon át látva a szenvedés oly formáját idézi elő, amit emberi érzelmek fel sem foghatnak. Talán ezt próbálják megfogalmazni a vallások százai? Az élethez való hűtlenségünket életünk során, ezt az árulást a lehetőség ki nem használásának hibáját nem könnyű szavakba foglalni. Ez maga a halál.

Időm van. Őrjítően sok időm van. A létezés e módjának fájdalma nem tompítja el a gondolatok bömbölő örvényét, és tovább cikáznak fejemben a kérdések.
Meddig maradok így? Hány ember szívében marad egy szilánk belőlem, mely élete végéig szíve vérét fogja szivárogtatni, mint egy meglékelt hajó mely úszik, de sosem lesz olyan, mint régen. Egy lék, amit nem képes begyógyítani az idő hajóácsa. Ha volt fontosabb kérdésem-gyermekkorom, és ifjú felnőtt létem során a halál mibenléténél akkor az a maradandó teremtés kérdése volt. Teszek ezt az olyat, alkotok e bármit mely maradandó marad. Nem találmányra gondolok, nem új műszert akartam teremteni, hogy a nagyseggű angol polgárcsaládok jobban élhessék hétköznapjaikat, nem. Hagyok-e nyomot valakiben annyira hogy az (most már a szabályokkal tisztában léve) élete végéig a világhoz kössön. Talán akár alkotok akkorát, hogy a halálom kiváltotta robbanás élettelenné, nyomorékká teszi azt az embert. Igen, önző vagyok. Késő tagadni, és felesleges is. Akartam, hogy valaki életképtelen legyen nélkülem, valakinek a legfontosabb legyek. Nem keresek okokat a múltamban. A jelené vagyok.

A temetésemen meglepő tömeg „fogadott”. Talán fiatal korom okozta, vagy valakinek a szervezési tehetsége, vagy egész egyszerűen az internet hatalma hogy ennyi ember eljött, bár ez nem is lényeges kérdés. Nem a miért, hanem a kik a kérdés. Anyukám sírja mellé temettek. Gyönyörű női alak van belevésve egy márványkőbe, a domborulatok ármányosan ábrázolják a női bájakat a fedőkövön. Én még csak virágokat kapok a földhalomra.
Az első sor a közeli családtagok, nincs belőlük túl sok, anyukám régi barátnői kikre pótanyaként tekintettem világéletemben, pár fiatalkori barátom, és ő.

Egyszer apával beszéltünk, hogy ki milyen temetést szeretne. Milyen szörnyű is mikor apa temeti szerelmét és fiát is. Az ő élete érdemelne történetet nem az én halálom. Azt szerettem volna, ha elmondja mindenki azt, hogy mit jelentettem számára, hogy mi a legszebb emléke tőlem. Egy szó is elég, és ha van mennyország vagy pokol biztosan hallani fogom ott is ezeket a szavakat és örökre megőrzöm. Romantikusan nyájas gondolataim meghallgatást nyertek és a temetésem ilyen formában zajlott le.

A legtöbb ember, melyeknek egy, mint felület léteztem, mint egy szépen festett képhasonló dolgokat is mondott, megfestett szépre mázolt szavakkal illettek, és hiányomat próbálták hangsúlyozni félig üres szavakkal. Engem ez nem érdekelt, egész életem ezekre az emberekre ment el és az önzőség világában nem törődtem ezekkel, nekem az igazság kellett, fájdalom és kín. Iskolás barátaim közül csak hármat említenék. Ákos sírt, nem beszélt nekem ez elég volt. Túl vagyunk már azokon a korszakon, amikor a szavak többet mondtak ennél. Értettem, ő is értette. Julcs akart valamit mondani, de gyermekkori felületes szerelme, szeretete nem tűnt elég erősnek ahhoz, hogy olyat mondjon, ami itt tartana. Elfelejtett, mert az, amit mutattam neki csak átlagon felüli volt, de nem különleges. Anna idézett, és leköpte a sírom. Gyűlölt, láttam minden porcikájában remegett mikor szavalt. Gyűlölt, hogy hamarabb hagyom itt a világot és gyűlölt, hogy nem lesz ember, aki az elveszettségében, és megérthetetlenségében biztosítja. Pedig meg lehetett érteni, éppen csak türelem kell hozzá. Nem akarok elérni ezzel a mondattal semmit. Nincs kiváltó oka, célja. Banán is elfelejtett, emlék voltam hát.

Apám szavaiból a csalódottságot véltem kivenni. Csalódott, hogy nem tudtunk igazán sosem beszélni, hogy nem tudtunk közel kerülni egymáshoz, hogy nem tudott eleget adni nekem. Röviden beszélt, én minden szavát ittam, mint éltető tavaszi harmat cseppeket az szomjas sündisznó. Minden igaz, amit mond, csak az nem hogy ő a hibás. Mindent én tettem nehézzé a kapcsolatunkban gondoltam. De volt egy ember, akiben hagyok valamit.
Ábi ekkor volt 16. Ennyi ember előtt elvárni, hogy beszéljen rólam, a példaképről, aki tönkretette gyermekkorát és mégis tett érte sokat nehéz volt. De ahogyan minden mozdulatommal és mondatommal, halálommal is éreztem, hogy valamit megmozdítok benne.
Rossz irányba, nem akartam tovább bántani, de ez volt talán az első nem tudatos fájdalom okozásom satnya életem során.
Rebi második gyermekét várta. Ekkor döntötte el, hogy rólam nevezi el. Nem bántam, szerettem a nevem, sőt jót is tett az egómnak. Majd mesélnek rólam a gyerekeknek mondta, Markó nagybácsi. Furán hangzik, mi? Nem tudott mondani semmit rólam, mert a fájdalmat csak a jövő csillaga tudta eltompítani.

Szépen lassan oszlott a tömeg, és tőle senki nem várta, hogy mondjon valamit. Akin a gyász igazán meglátszik nem szomorú. Én láttam mit gondol, éreztem mit érez.
És halálom napja után talán három héttel újra boldog voltam, és önző és gonosz. Fürödtem fájdalma elviselhetetlenségében, örültem könnyeinek, mert életemben utoljára éreztem az őszinteséget és azt, hogy legalább egy valakinek én voltam a legfontosabb.