Az első napon

Ezek a rövid írások már voltak fent, de ma elolvastam őket újra és nagyon megtetszett a Miklósé ezért felelevenítjük.


Miklós:

Egy kanapén ébredt fel. Előtte a dohányzóasztalon eldőlt sörösüvegek, hamutál, mellette szétnyílt cigaretta volt, amelyből hiányzott a dohány. A televízió hangjára ébredt fel, amin egy színskála volt, amely fülsértő hangon sípolt. Nem emlékezett a nevére... Kikapcsolta a tévét, majd körülnézett a szobában. Rendetlenség volt. Szétdobált ruhák, könyvek, sörösüvegek. De nem ez volt a különös. Az volt a különös, hogy a férfi nem emlékezett erre a helyre. A ruhákra, amelyeket levetett magáról, és a könyvekre, amelyeket olvasott, sem emlékezett. Az ablakhoz sétált, és bebizonyosodott számára, hogy az utcára sem emlékszik, amit most nézett. Elfogta valami remegő szorongás. A fürdőszobába rohant, amit előtte sokáig keresett... berontott, és a tükörhöz lépett. Egy idegen állt előtte. Sosem látta ezt az arcot.
A mosdó fölötti polcon alig volt valami tisztálkodószer... furcsa formájú pipák, és injekciós tűk hevertek a polcon, és a földön. A leszakadt zuhanyfüggöny sáros zuhanytálcában hevert. A vécében megnevezhetetlen színű massza hömpölygött. Hirtelen a zsebéhez nyúlt, és egy tárcát vett ki belőle. Talált benne pár papírpénzt, de nem ezt kereste. Ahogy megtalálta az igazolványt, kivette, és a tárcát a földre dobta. Az arckép nem olyan volt, mint a tükörben, de hasonlított. A név... a név pedig nem mondott semmit. Sosem hallotta. Látta, hogy keze remeg. Addig figyelte fekete körmeinek a remegését, amíg az igazolvány ki nem esett a kezéből.
Ekkor kopogást hallott... Az ajtóhoz ment, és kinézett a kukucskálónyíláson. Egy szép nő arcának absztrakt, eltorzult mását látta. Sokáig figyelte. Egész addig, amíg a nő alakja hullámokban távolodni, majd közeledni kezdett. Megijedt az érzéstől, és lecsukta a kukucskálónyílást... háttal dőlt az ajtónak. Újra kopogott a nő.
- Igen... Itt vagyok - préselte ki magából a férfi.
- Akkor nyisd ki!! - hallatszott az ingerül válasz.
- De... Ki az?
- Én vagyok te hülye! Nyisd már ki! - a nő egyre ingerültebb volt.
- Jó... jó de... de hol a kulcs? - Nagyot nyelt a férfi, és félszegen állt a zárt ajtó előtt. Félt...
- Hát honnan tudjam? - zengte a nő - Biztos a zsebedben...
A férfi odanyúlt. Tényleg ott volt. Remegve kinyitotta a zárat. A nő nem várta meg, míg kinyitja az ajtót, hanem berontott. A férfi hátralépett, és kezében a kulcscsomóval, riadtan nézte a belépő lányt. Gyönyörű volt, és fiatal. Ahogy belépett, észrevette, hogy valami nincs rendjén. Végignézett a férfin, aki határozatlanul, kócos hajjal, beesett szemekkel nézte a lányt, mintha még sosem látta volna. Valójában így volt. Vagy legalábbis nem emlékezett rá. A férfi szemei tágra nyíltak az illetődöttségtől, a száját harapta, és kezeit zavartan markolászta.
- Úristen mi a baj? - kérdezte a nő...
- Nem... nemtudom...

Markó:


Az első napon.
A bársony oly más. Finom, soha el nem múló puhaság, és örök melegség egyvelege. Lassan, finom, kimért mozdulattal húztam végig arcomat a lágy anyagon.Ideje felkelni. Az arcom megint érdes, milyen más ez az ágy finom bőre után. Ahogy a talpam érinti a kövezetet, végig fut rajtam a hideg, mire a nyakamat eléri én már tovább is álltam.
Tükörképem a szürkés napsugár fényében hófehérben pompázik.Farmert és fehér pólót húzok. Minden mozdulatomat utánozza az a fránya árnyék, de ma az sem fekete.A völgy nem sokat változott amióta itt élek. A gyümölcsös kert után minden a természet műve volt. A napsugarak sárgás fénye átütött a napraforgók lyukacsos levelein. A karom közepét érte a kis pontokból álló árnyék. Már késő azon bánkódni tudom, hogy mi lett volna, ha máshogy döntök. Mert már döntöttem, és ezzel a tudattal fogok tovább indulni életem ezután következő részein.Ők talán azt hiszik jobb lesz a világ így. Én tudom hogy nem.Megint túl sokat gondolkoztam, dél felé járhat az idő. A napsugarak már a tarkóm pírját élénkítik. Mit tesz egy embert azzá, ami ő igazából? Van-e őszinteség ezen a világon?Én mindig úgy éreztem, hogy itt végre önmagam vagyok. De a világ ezt nem akarta elfogadni.Mit éreztem azon a napon mikor elragadott a sötétség? Nem volt fényes kapu, nem volt alagút melynek vége a felhőkbe ér. Csak a végtelen lárma, ami körbe fogott. A lárma és a végtelen körforgás. A sikolyok, sóhajok végtelen útja.De ma megint a völgyben vagyok. Ez megint az a hely, ahova eldöntöttem nem térek vissza megkeseredett életemben, soha.Mert ők, ők nem engedték, hogy vele lehessek. Mikor ő elment én nem tarthattam vele. Csak a tóba kerültem. És vissza.A völgy tényleg nem változott sokat mióta itt élek. Mert az életem talán nem is olyan rég kezdődött. A fájdalom mindig enyhül. De ez nem fájdalom, ez az örökös hiány. Mert ők elvették.A veres napfény az egész teraszon szétterült. Ma újra megpróbálom, talán utoljára. Mert lehet hogy hasztalan, de mi a hasznos ebben a világban? Ez az első nap. És az utolsó is. Mert ők elvették.