Lányok az életemből


Gyerek vagyok, (a gyereklét minden hibájával, fájdalmával, ostobaságával, infantilizmusával, makacsságával) a nevem nem fontos. Ami a kedves vagy kevésbé kedves olvasó számára fontos, az a tény: hogy gyerekként nőttem fel, és valószínűleg gyerekként is fogok meghalni. Már most, gyerekszemem csalóka nyalóka fényében is látom, hogy ez a nézőpont valóban addig a pontig tűnik valósnak, amíg máshogy nem döntök. Hiszen minden a világon, a döntéseken, a sorssal való elmebeteg társasjátékon múlik, hiszen ki más, ha nem én vagyok az, aki eldöntheti azt, hogy a szemem milyen fénnyel nézzen a jövőmre vagy az eltelt időre? Sokáig ezt a döntést kerestem, a döntést, amely majd később megoldja minden problémámat, de ahogyan mindenki bele esik egyszer ebbe a csapdába, rá kellett döbbennem arra az aprócska hibára a tervemben, hogy a döntés maga alakul át a problémává. A „döntést” én nyolc-kilenc éves koromban hoztam meg, és lényegi valójában egy elég egyszerű dolog volt. De ne is fussunk előre ennyire!


Anya

„Ha létezik olyan tény mely válasznak, tűnik minden kérdésre akkor a kérdések, megszűnnek létezni.” Ez a dilemma az, amely fenntarthatatlanul elválaszt tőle. Csak magamtól idézek, mégis idézőjelbe teszem a mondatot. Hívhatjuk csak egyszerű formai módszernek én inkább kiemelésnek, használom. Ha valaki kérdezné, hogy mit érzek, amikor Édesanyámra (és itt nehezen, hosszan gondolkozva írtam le, hiszen nem tudom, hogyan kell) azt mondanám: semmit. De ez hazugság lenne, végtelen hazugság és most itt, most ebben a szövegben nem hazudok. Itt csak a képzeteimet, képeimet, írom le. Nem, nem hiányzik ő. Egyszerűen a funkció az, amely hiányzik a nemlétéből. Az Anya, mint olyan, aki mellett gyenge lehet az ember, akivel bármiről beszélhet, aki megmossa a haját, aki mindig neki ad igazat. Vagy lehet, hogy csak egy ideát hajszolok, mint mindig.

És itt találtam meg a szövegemben az első jellemző vonását létezésem torzságának, a reakciót a saját szavaimra. Leírni ilyen dolgokat, kimondani érzelmeket, tabukról elmélkedni mindig nehéz dolog, és a legtöbb emberben az ez ellen kialakult védekező reflex odabiggyeszti a különböző reakciókat. Ez így érthetetlen de vegyünk egy fiktív jelenetet: „Két barát beszélgetésekor az egyik elejt egy megjegyzést: Nagyon szeretem őt. – De ne gondold, hogy túlságosan ilyen vagyok, csak mondom.” Mit olvasunk ki ebből? Több dolgot. És ezek a dolgok, ahogyan MINDEN, amit itt leírok a végén, talán összeáll egy énképpé és megvalósítja azt, amelyet oly régóta vágyom, döntésem hibáját feltárjam magam előtt. A magyarázkodásnak több háttere is lehet, az alapvető reakció a tabu téma gondolata minden emberben egyaránt megvan, aki valamennyire is a mi társadalmunknak tagja. De mire is alakul ki ez az önreflexió? Férfiaknál a státuszhelyzetük megtartása végett, az érzelem, mint gyengeség azonosítás gondolata miatt érthető is lenne a dolog, de ekkor felmerül a kérdés: ha ezt érzi valaki, akkor miért is ne mondja ki, bármifajta reagálás, arcvágás nélkül? Ha ez az igazság, az őszinte, mély, belülről jövő átfogó érzés akkor miért ne mondhatnánk ki ugyan olyan nyersséggel, hirtelenséggel, mint ahogyan megtámadott minket az érzés? Természetesen azért nem, mert nem tudjuk, hogy ez a belülről jövő, mély, őszinte, átfogó érzés igazából tényleg az-e. Mert feltételezhetjük azt, hogy a legfelsőbb szintje az érzéseknek az, amely igazi. Hiszen aktuálisan ezt érezzük. Harag, fájdalom, szeretet, boldogság. Egyszerűen dekódolható dolgok, mégis ha a megrögzött őszinteségünk tovább hajt, átgondoljuk, hogy ezen felül (alul) még van más réteg. De nem áshatunk addig, amíg átérünk Kínába, mondta volt egy nagyon jó ember. Nem, én találtam ki most. De érthető szerintem. Ha választhatok szereplőt a Hamletből a sírásó, lennék.

Örökre, soha meg nem pihenve ások mélyebbre és mélyebbre az őszinteség maszkos báljának üvegpadlóján át, de akármit is találok nem kielégítő, nem tölti be azt a hiányt, amire a választ Anyában keresem. Hiszen mi más lehet az a hely ahol elindult az életem azon szakasza mely a keresést foglalta magában? Nem emlékszem a hangjára, a szemére, az illatára, hajára, semmire. Valahol soha sem volt anyukám, csak hiánya volt jelen mindig.

Felelősség, az jár az írással. Hiszen megvág, megigéz, meggyűlölhet egy lap, amin a betűk a vonalak olyan formát rajzolnak ki, amely valakinek valahol valamit jelent. Felelősség azt mondom, mikor ennek az írásnak igazi olvasója csak én lehetek, hiszen a részletekbe menő életleírást csak a képest megérteni, aki megéli azt. De térjünk is vissza a lányokhoz.

Anyukám azt hiszem hét éves koromban halt meg. Az utolsó emlékem róla azt hiszem korházban volt de, ezt is csak feltételezem annyiból, hogy ezt nem láthattam videóról. Az ezután elkövetkező évek teljes kiszolgáltatottsággal dobtak meg. Az élet iróniája, hogy azok, akikbe egyszer belerúgott, (mondván saját maguknak okozzák) szépen fokozatosan a halálba lábalja. Én érzékeny voltam, megfogalmazhatatlanul, univerzálisan, átfogóan, mindenhatóan érzékeny. Nem bírtam ránézni az öregekre, gyengékre, fáradtakra anélkül, hogy ne érezzek legbelül hihetetlen nyomást. Ezt a létállapotot nem lehet fenntartani hosszútávon ezért is, hoztam meg azt a döntést, melyet most, így abban az állapotomban, amelyet felfogok határvidéknek, bár kilábalásnak semmi fajta jelét nem látok talán könnyebben, tudok megfogalmazni az évek távlatából. Eldöntöttem, hogy mindenről, ami engem körülvesz, érint, fáj, éget én fogok mostantól dönteni; sorstól, akarattól, istentől függetlenül. Elegem volt abból, hogy nem értem meg miért kell sírnom Anyám után, elegem volt abból, hogy hetekig nem aludtam, mert nem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy apukámat is elvesztem. Ezzel együtt meg is hoztam az első önálló döntésemet magammal kapcsolatban: Ha tizennyolc éves korom előtt meghalna az apukám öngyilkos, leszek. Egy dolog az a tény, hogy ez (bár már túl vagyunk a koron) már nem él, mégis akkor csak ez a döntés tudott kiszedni a totális érzelemviharból.

Hogy ez mennyire érte meg, maga a kérdése az egész írásnak? Semmit sem érezni igazán, vagy mindent nagyon?

L

Perceket állok itt az írásban. Megint az befolyásol, hogy ki láthatja ezt, és mit érezhet utána. Ezért is választottam azt, hogy nem nevet írok, hanem egy becenevet, amit felismerhet az, akire vonatkozik. Bár ismertem amióta éltem megismerni a mai napig nem tudtam. Ezer dolgot elmondhatnék de, egyik ütné a másikat. Hiszen érzelmeim vele szemben voltak a kapaszkodók sokáig és fáj bevallani, hogy az én igazság/őszinteség ideámnak nem volt őszinte az érzés.
Ő volt minden, amire vágytam akkor. Népszerű, vicces, bolondos, szexi, szép, megértő. Teljesen belebolondultam. Idea volt, idea maradt, természetesen minden pozitív tulajdonságát tisztelem de nem az volt, aminek elképzeltem. Talán mostanra sikerült csak tisztáznom azt, hogy mit is jelent számomra. Semmit. Ahogyan semmit nem jelent nagyon sok ember, akire azt hittem. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem szerelmes voltam beléd, hanem csak kergettem egy lehetőséget, elhittem hogy érezhetek normálisan.

Vicces ez az egyes-szám második személy megszólítás néha. Sokszor írok így, gondolom ez ilyen napló effektus.




Életem már felnyitott szemű éveit emberekhez kötöm. Érzésekhez, zenékhez, hibákhoz, hangokhoz, érzésekhez. A szépsége ott van a dolognak, hogy ha csak listába helyezném ezeket, a dolgokat, egy batyuba mindent újra élhetnék. Hiszen ők, ezek azok a dolgok, amik adták az egész létezésemet. Elvesztettem egy részét, egy ideámat A-n keresztül. Hát, mondjuk ki, volt egy évem utána, amely a legalja volt az életemnek, mégis ha őszinte akarok magammal lenni, inkább abba kapaszkodtam, hogy hiánya ad valami pluszt, valami olyat, amelyre azt mondhatom, hogy igenis érzek érző lény, vagyok és nekem is, fáj. Sírtam pedig soha nem értettem miért mindig elvágtam a közepén, mert nem akartam hazudni. Mert mindig valakinek sírunk, várjuk, hogy meghalják. Én legalábbis. De tanultam. Megtanultam, hogy az emberek önzők akármennyire is palástolni akarják és ez által nagyon könnyen manipulálhatók. Meg kell ismerni a vágyaikat és onnantól az ember a tied. Meg tanultam kontrollálni őket, megtanultam kihasználni. Nem akartam senkit bántani ezzel, magamtól tanultam meg, akart akaratlanul.

Zárás: L

Hanna alábecsülte, én félreértettem. A tökéletes mű. Szerelmem ideája és totális hazugsága. Soha életemben nem voltam boldogabb, mint vele és mégis csak most tudom ezt elmondani, akkor nem ezt éreztem. Nem, nem ő hiányzik. Mindig és mindenkor mást akarok, mindig csak az idea egy foszlánya. Ő volt az, aki minden reményem volt, feláldoztam volna érte mindent, és mégis én mondtam le róla. Minden reményem eltűnt akkor, amikor az első szikra kialudt. Eddig jutottam. Sajnálom, ha bántottam, sajnálom, ha megváltozattam, mondtam. Az emberek önzők, én is ember vagyok. Harmadikból lettem első és mégis képtelen voltam befogadni, elfogadni a szeretetét. Megtanultam, hogy nincs csoda. Nincsen visszafutás esőben, nincsen olyan, hogy valaki annyira szeret, hogy tegyen is érted. Felület van, létezés nincs.

Sokat álmodok, de ritkán álmodok olyat, amely egybe foglal minden elementális érzést és érzelmet egyszerre. Róla álmodtam, megéreztem az érzelmek egységét, gyönyörét a CÉLT, amiért ezt az egészet írom. Sokat mesélek. Magamnak, lányoknak. Ez a történetem az, amely leírni próbálja a nagy betűs ideát melyet kisbetűvel, véstek a koponyám belsejébe, hogy ne legyek képes kiolvasni de mindig érezzem.

”… Tudományos kutatásaim a lélek mibenlétére vonatkozóan így, az életem végéhez közeledvén egyre inkább tűntek feleslegesnek és kidobott időnek. Elpocsékoltam az életem egy olyan dolog keresésére mely attól képes létezni, hogy csak fikció alapja van és megfogható, tudományosan bebizonyítható létezése nincs. A tudók eddig egyetlen olyan érzést voltak képtelenek behatárolni egy idegcsoport vagy beidegződés reakciókörébe: a zenét. Hiszen, az ez az egyetlen olyan dolog mely át tud adni fizikai lét és háttér információ nélkül komoly érzelmeket, és ezzel magyarázzák a lélek, mint olyan létezését. Ez persze csak egy teória a sok közül, mégis ez áll legközelebb ahhoz a sejtelemhez, amely most, a remegő pennát, tartó kezemet oly módon nehezíti. Tudniillik én nem a keresztény egyház által meghatározott, bennünk lakozó jót keresem, nem a csakrát, a csi-központot. Nem. Amit én keresek más. Semmi sem biztos ezzel a találgatásokkal teli tudománnyal kapcsolatban, de számomra egy dolog igen. Az nem lehet, hogy a te létezésed ne az egyenes következménye legyen annak, hogy a lélek igenis létezik, hiszen minden egyes lélegzeted, szemrebbenésed, mozdulatod, árnyékod olyat közöl, olyan fájdalmasan sokat ad fizikai való és háttér-információ nélkül, hogy a tudományosan be nem sorolható. De hát, kérdem én. Hogyan is lehetne ezt elmondani a Tudóknak, Tudósoknak? …„

Itt van minden és semmi, amely én vagyok. Vidd el hát, és adj helyette bármit.















m