Doubt

Kétely

„Mindig hittem és mindig hinni fogok. Talán a történtek megértése után a kedves olvasóm is felfogja azt a tényt, hogy istenben való hitem örök és soha el nem múló. A történtek megértése mondtam volt, de inkább a hit az, mely szükségeltetik ahhoz, hogy eme történet kerek legyen az emberben.”

1666 Május 22. London belvárosa
Mindig is hittem és mindig hinni fogok, de ahogyan ezeket a sorokat most papírra vetem, még mindig bennem van az akkor tudatomban előre tolakodó kép: a tűzvész, a halál, az elveszettség káoszfája. A tenger megállíthatatlanságával és bömbölésével terjedt a tűz házról-házra, a kezemben családom utolsó ereklyéjét, az ezüst keresztet fogva menekültem, félve attól, hogy a világon egyedül maradva, elhagyatva végzem a tűz martalékaként, és ez az emberhez nem méltó máglyahalál meggátolja átszellemülésemet a mennyországra. Az ezüst az érthetetlen fájdalmakat okozó hőségtől égette bele az azóta is tenyeremben ékeskedő kereszt jelet. Ebben a jelenésben láttam meg azt, hogy isten igazán sosem hagy el engem. Mindig más-más módon küldi rám védangyalát, hogy vezessen. És vezetett is. Egy széles falú (kocsma lehetett tán?) épületbe futva menekültem be, eközben családom utolsó égető emlékét magam mögött hagytam. Magam mögött hagytam, mert tudtam, hogy az isteni gondviselés nem egy tárgyon, egy emberen vagy egy csodán keresztül fog átsegíteni ezen a napon, hanem rajtam és az éberségemen keresztül.

Mikor beértem a házba bekuporogtam egy sarokba és sorsom és testem égető kínjait sirattam, a holtakat és az élőket sajnáltam egyszerre. De közben a hitnél is erősebb érzés fogott hatalmába, az érzés, hogy a tűzvész és a vele járó gyötrelmek egy, a világ összes démoni zenészét összehozó dallamnál is ezerszer nagyobb szimfónia bevezető fanfárjai és trombitái voltak. Csak a kezdet. Az, ki a himnuszt tán befejezni képes összehúzott lábakkal egy asztal mellett egy roskatag széken ült a ház másik oldalán.

1653. Augusztus 14. Valahol az angol földeken.

Gyűlölöm. Gyűlölöm a kapát, melyet a kiütéses kezem már fogni alig képes.
Gyűlölöm, az eget mely nem segíti a termést és családom éhezik. Újra.
Gyűlölöm a tehetetlenséget, azt, hogy képtelen vagyok segíteni, dolgozni, tenni a családért, tenni a szeretteimért, mert betegségem erre kényszerít.
Gyűlölöm a feleslegesség érzését, azt, hogy hét évet éltem már le ezen a földön minden cél és okok nélkül.
Gyűlölöm, hogy bár csak kétnaponta eszem, így is a szüleim hátán még nagyobb súly vagyok.
Gyűlölöm magam, önmagam és csak magam. Mert mindennek az oka én és nem más vagyok. A felelős, a tettes és a büntetett.

1666. Május 22. London belvárosa
Húsz év. Húsz év mely egyetlen szót tett egyedül tökéletessé a szótáramban: Gyűlölet. A már feketéllő nyelvemmel kiejtett szó mely leírja az érzésemet az úrral szemben. Hogy tehette, hogy egy ilyen felesleges ember, egy korcs, egy szekérnyi tehetetlenség miért, hogyan élhette túl az összes testvérét, családjának összes tagját. Mint egy élősködő. Leköptem a régen nem felsikált padlóra. Undorodom magamtól. Már rég nem érzem rengeteg tagomat, mi az amiért életben tart engem a mindenható? Miért ver ezzel a felesleges élettel, a gyűlöletes percekkel melyekből órák majd napok, hetek és hónapok és évek lesznek. Miért tett ennyire ide nem valónak és feleslegesnek. Gyűlöltem magam, gyűlöltem az érzést. De tudtam, hogy az én szerepem a szimfónia maradék része. A finom hangoktól a magas áriákig, minden és minden az én gyűlöletes undorom formatervezése. De a karmester maga talán nem is oly távol tartózkodik. Így lett történetem lezárója a koldus.

1666. Május 22. London belvárosa

Az emberiség legalja vagyok, ahogyan a pincében folyó barna vizelet és ürülékkel szennyezett csatornavíz, én is az emberek alatt, minden létezési forma talpát alulról nyalom.
Figyeltem a lassan melegedő falakat, tudtam mi folyik kint. Tudtam talán a rendeltetését is melyet az okosok és a tudók mondanak róla. A tisztítótűz, isten ostora. Nem voltam sose különösen okos, művelt, de nem voltam mindig itt. Egyetlen dolog az, mely felmerült bennem ezekben a zord, apokaliptikus időkben. A kétely. Mikor ez a gondolat felötlött a már csimbókokban lógó hajam környékéről egy patkánycsorda futott el előttem. Az utolsó patkány, öreg volt már, megtépázott, látszott, hogy az utolsókat rúgja, elhúzta magát elém és beszélni kezdett.
- Az emberek mindig úgy gondolják, hogy a mindenség után létezik valami több. Mindig többet és többet akarnak harapni az ismeretlen rozskenyeréből. De te más vagy. Válaszolj hát kérdéseimre, s ha helyesen teszed, válaszolok egy kérdésedre. - Mondta az egyáltalán patkányra nem jellemző hangnemben, de én nem lepődtem meg.

- Mond hát. - Válaszoltam rekedtes, fáradt hangon.

- Miből van több, a holtakból, vagy az élőkből. – Mondta és hangja áttetszővé, misztikussá vált.

Elgondolkoztam, majd rövid habozás után válaszoltam.
- Az élőkből, hiszen nem ér-e többet ezerszer az, ki érez, hiányol, tevékenykedik, tesz, hisz és kételkedik mint az ki ezeket mind megtenni képtelen.
A patkány sajátos módján, szakadt bajsza alatt elmosolyodott.
- Talán isten vagyok, talán sátán, talán csak egy beszélő patkány. De mindennek itt, most jelentősége nincsen, és nem is lesz. A következő kérdésem az, hogy mond meg, miért vagy te az emberiség legalja.
- Egyszerű, van kinek nincs senkije, de van hite. Van kinek nincs hite, de van valamije. Én, talán az úr akarta így talán a sors keze, de elvesztettem mind kettőt, így se nem vagyok ember vagy tán az, de a legalja.

- Az utolsó kérdésem az, hogy mutass példát arra, mely az igazi megjelenése a szeretetnek. – Utolsókat rúgta már, elhaló hangon, suttogva mondta ki kérését. Mintha utolsó lehetősége, esélye lennék annak, hogy átadja a tudást.
- A szeretet. Nehéz kérdés. Egy emelettel feljebb ül egy leprás. Fiatal még, szinte kölyök. Pár éve belefutottam az utcán, sírt, zokogott. Odamentem hozzá, először azt hitte alamizsnát kéregetni jöttem oda és sajnálkozva szinte gyűlölettel nézett üres zsebeire, mert nem tudott segíteni. Én megkérdeztem miért búslakodik. Elmondta, hogy nem érti, hogy miért él. Miért kell egy ilyen korcsnak léteznie mikor nem tud kenyeret és tejet szerezni a családjának. Magát és csak magát okolta. A gyűlölet e mélysége már maga a szeretet legnagyobb kiterjedése.
- Válaszod helyes. Mond hát kérdésedet.
- Miért én?

1666. Május 23.
Hiszek, hiszen kivezetett ő, mely maga a csoda. A külvárosban egy érintéssel megszabadította leprást az átkától, és csak mosolygott mikor földre borulva a második eljövetelt emlegettem.
Csak mosolygott, és annyit mondott, hogy csak annyiban más, mint bármi mert benne felmerült a kétely. Bolond, gondoltam. Bolond isten.





Megj. Ezt a történetet Calcas barátommal meséltük H-nak és nagyon várom az ő leírását.