Nem fogom azzal húzni az időt hogy leírom milyen volt a termkut. Jó. A hely szar, az víz és kaja is, de ettől még jó volt.Két dolgot emelnék ki.Az egyik az hogy nagyon sokat tanultam szerintem ebben a táborban.És nem másnak köszönhetem mint Tóthnak.Nem tom, rámutatott valamire, és ezt valamennyire tudtam eddigis, de most teljesen igazólodott bennem.Ezt most nem tudom leírni, a lényeg az hogy elbasztam valamit. Eléggé. Barátaimmal a kapcsolatot. Mert bunkó voltam, mert tirpák, egyszerü, aki elvárja a barátaitól hogy akkor is szeressék hogyha nem ad semmit.Na igen. Ilyen nincs. MERT ez nem így müködik. A barátság kölcsönös dolog. Na ezt felejtettem el. Létezik olyan hogy egy ember tudatosan változtat a személyiségén?Nem tudom. Nekem sosem ment. Pedig próbáltam, nem egyszer Próbáltam akkor amikor "ráébredtem" arre hogy az érzelmeimmel nem vagyok tisztában, és nem tudok normálisan emberileg érezni, amikor azt éreztem hogy majd megörülök ha soha nem fogok érezni megint úgy mint régen. Ez elmúlt, nem tudtam megváltozni./Pedig régen másvolt, egész más. Szerintem. Vagy lehet hogy ezt is csak bemesélem magamnak. De azért egy két dologban biztos vagyok.
3 részre osztom az életemet.Az első részt még kettőre.
Van a legelső, anya halála előtt, aminek csak a legvére emlékszem. Nem tudom az érzelem viszafolytást vagy minek nevezhetőt anya halálához kötni. Valami elötte történt ami kiválthatta.
Mert mikor meghalt anya, sírtam mert mindenki sírt. Szomorú voltam mert mindenki szomorú volt, de nem igazán értettem miért kell.Nem vesztettem igazán semmit. Ez lehet durván hangzik.De így viszatekintve így gondolom, anya nélkül nőttem fel, és így vagyok olyan amilyen.
Az első rész második fele, az Anya halála ( az is érdekes hogy elösször írom le nagybetűvel az anya szót) utáni rész.
Ekkor valahogy nagyon kiéleződtem lelkileg. Ki is mondhatjuk hogy a lelki életem csúcsát éltem, "fénykor", mondhatnám kissé beteg humorral.
Mindent és mindenkit sajnáltam. Úgy ahogy voltak. Apámat, a nővéremet, az öcsémet. A szomszédot, az öregembert, a koldust, annyira hogy a végén már fájt rájuk nézni.
Ez Apa féltésében teljesedett ki. Mániákusan nagyon féltettem, mindig és mindenhol. Nem tudtam aludni, képtelen voltam normálisan gondolkozni ha ez járt a fejemben.
Elhatározás volt. Át kellett vernem a saját tudatomat. Egyszerű volt végül is. Eldöntöttem hogyha meghal apa 18 éves korom elött öngyilkos leszek.
Lehet akkor könnyü volt átvernem a tudatom most már nem az.
A második része az életemnek a sötét korszak.
A döntés után egyre kevesebbet éreztem mások iránt.
Ez köthető ahoz hogy kezdtem idősebb lenni. De én ebben nem hiszek.
Ez sokáig tartott. Érzelemmentes, kötődős, szeretet hiányos korszak.
Nincs mit rajta részletezni.
Én az utóbbi egy, másfél évet sorolom a 3.részbe.
Ez a tudatos tudattalanság korszaka.
Amikor mindig átgondolom az érzelmeimet, és mindig felülbírálom azokat.
Ha szomorúnak kéne lennem, vagy vagyok. Átgondolom és már nem vagyok az. Mert rájövök hogy senki nem néz, senki nem fog megvigasztalni, és nekem nem jelent semmit.
Ha ideges vagyok átgondolom, ujragondolom és már nem vagyok az.
És ez a legroszabb korszakom, mind közül. Ez tény.
Ennél üresebb soha nem voltam. Ez lehet furcsa így leírva, mert általában vidám vagyok, vagy mi. Meg látszodnak rajtam az érzelmek.
De ez mind egyszerű külsőség, mindről tudom miért, milyen okból és milyen okozat kiváltásáért csinálom.
Így nem könnyü. A kapcsolatokat elrontja, mindenkivel.
És néha, amikor fáradt vagyok, vagy nem, "lebegős" zenét halgatok, vagy nem akkor rámjön egy írtózatos hiányérzet. Mit hiányolok?
Érzelmeket. Érezni akarok valamit. Bármit. Meg tudok álmodni bármilyen érzelmet, szerelmet, halálfájdalmat. De csak egyetlen érzelemmel törölhetem ki a seggem: A hiánnyal.
Szerintem a fénypont az egészben Lili volt.
Ő volt az a lány. Az első akinél nem csak/nem a vágy volt. Hanem szimplán volt valami, egészen egyszerü mégis mindennél jobb érzés.
Valamit adott, szerintem tudaton kivül ami nagyon sokat jelentett.
Persze hozzá kevés voltam. Azóta nincs senki. Nem is baj. Majd lessz.
Megváltozni? Igen lehet. Olyan embernek, aki érez normális érzelmeket. És érzelmeken keresztül meglehet. Nekem hagynom kell hogy majd lessz valami.
Persze nem vagyok roszkedvü még mindig ugyanaz a forma vagyok mint régen. Csak ezt jó volt leírni. Na még írok egy két bejegyzést ma. Van még miről írni.
Respect: Marek
3 részre osztom az életemet.Az első részt még kettőre.
Van a legelső, anya halála előtt, aminek csak a legvére emlékszem. Nem tudom az érzelem viszafolytást vagy minek nevezhetőt anya halálához kötni. Valami elötte történt ami kiválthatta.
Mert mikor meghalt anya, sírtam mert mindenki sírt. Szomorú voltam mert mindenki szomorú volt, de nem igazán értettem miért kell.Nem vesztettem igazán semmit. Ez lehet durván hangzik.De így viszatekintve így gondolom, anya nélkül nőttem fel, és így vagyok olyan amilyen.
Az első rész második fele, az Anya halála ( az is érdekes hogy elösször írom le nagybetűvel az anya szót) utáni rész.
Ekkor valahogy nagyon kiéleződtem lelkileg. Ki is mondhatjuk hogy a lelki életem csúcsát éltem, "fénykor", mondhatnám kissé beteg humorral.
Mindent és mindenkit sajnáltam. Úgy ahogy voltak. Apámat, a nővéremet, az öcsémet. A szomszédot, az öregembert, a koldust, annyira hogy a végén már fájt rájuk nézni.
Ez Apa féltésében teljesedett ki. Mániákusan nagyon féltettem, mindig és mindenhol. Nem tudtam aludni, képtelen voltam normálisan gondolkozni ha ez járt a fejemben.
Elhatározás volt. Át kellett vernem a saját tudatomat. Egyszerű volt végül is. Eldöntöttem hogyha meghal apa 18 éves korom elött öngyilkos leszek.
Lehet akkor könnyü volt átvernem a tudatom most már nem az.
A második része az életemnek a sötét korszak.
A döntés után egyre kevesebbet éreztem mások iránt.
Ez köthető ahoz hogy kezdtem idősebb lenni. De én ebben nem hiszek.
Ez sokáig tartott. Érzelemmentes, kötődős, szeretet hiányos korszak.
Nincs mit rajta részletezni.
Én az utóbbi egy, másfél évet sorolom a 3.részbe.
Ez a tudatos tudattalanság korszaka.
Amikor mindig átgondolom az érzelmeimet, és mindig felülbírálom azokat.
Ha szomorúnak kéne lennem, vagy vagyok. Átgondolom és már nem vagyok az. Mert rájövök hogy senki nem néz, senki nem fog megvigasztalni, és nekem nem jelent semmit.
Ha ideges vagyok átgondolom, ujragondolom és már nem vagyok az.
És ez a legroszabb korszakom, mind közül. Ez tény.
Ennél üresebb soha nem voltam. Ez lehet furcsa így leírva, mert általában vidám vagyok, vagy mi. Meg látszodnak rajtam az érzelmek.
De ez mind egyszerű külsőség, mindről tudom miért, milyen okból és milyen okozat kiváltásáért csinálom.
Így nem könnyü. A kapcsolatokat elrontja, mindenkivel.
És néha, amikor fáradt vagyok, vagy nem, "lebegős" zenét halgatok, vagy nem akkor rámjön egy írtózatos hiányérzet. Mit hiányolok?
Érzelmeket. Érezni akarok valamit. Bármit. Meg tudok álmodni bármilyen érzelmet, szerelmet, halálfájdalmat. De csak egyetlen érzelemmel törölhetem ki a seggem: A hiánnyal.
Szerintem a fénypont az egészben Lili volt.
Ő volt az a lány. Az első akinél nem csak/nem a vágy volt. Hanem szimplán volt valami, egészen egyszerü mégis mindennél jobb érzés.
Valamit adott, szerintem tudaton kivül ami nagyon sokat jelentett.
Persze hozzá kevés voltam. Azóta nincs senki. Nem is baj. Majd lessz.
Megváltozni? Igen lehet. Olyan embernek, aki érez normális érzelmeket. És érzelmeken keresztül meglehet. Nekem hagynom kell hogy majd lessz valami.
Persze nem vagyok roszkedvü még mindig ugyanaz a forma vagyok mint régen. Csak ezt jó volt leírni. Na még írok egy két bejegyzést ma. Van még miről írni.
Respect: Marek
1 megjegyzés:
váó.ezt eddig miért nem olvastam?
mindegy is. fú,nem tudom igazán hogy is vagyon ez. mármint az, hogy van hiány, más nincs. talán lehetne más is, és talán ahoz meg se kéne változni. változzon a világ, az az egyszerűbbik megoldás.
talán épp az a rossz, hogy lehetne más. lehetne máshogy. mert tudod, ha van valami, amin nem változtathatsz, vagy teljesen képtelenség,hogybármikor is változzon, abba bele kell törődnöd, el kell fogadnod. nagyon nehéz, de telnek az évek, és megtanulod, hogyan kell elfogadni a dolgokat, belátni. de azt, ami változhatna, nem lehet elfogadni. abba bele lehet őrülni, de elfogadni semmiképp.
Megjegyzés küldése